A politikai képviseletet hagyományosan a fizikailag távollévő jelenlévővé tételeként szokták meghatározni a szakirodalmak. Egy példával szemléltetve: bár nem lehet mindenki ott a politikai döntések meghozatalánál, képviselőink a mi érdekeinket szem előtt tartva szavaznak a parlamentben, és adott esetben deskriptív módon is megjelenítik az általuk képviselt csoportot szociológiai jellemzőikkel vagy éppen öltözködésükkel. Az elmúlt évtizedben dominánssá váló konstruktivista irányzat ezt a képet két dologgal egészítette ki: egyfelől, a képviselők nem valami eleve létezőt (kiforrott önképpel rendelkező csoportokat, vagy rögzített közpolitikai preferenciákkal rendelkező választókat) képviselnek, hanem tevékenységükkel formálják a képviselteket. Másfelől, utóbbiaknak nem kell feltétlenül fizikailag távol lenniük ahhoz, hogy képviseletről beszélhessünk: a fizikai jelenléttel járó részvétel (nagygyűlések, menetek, tüntetések, stb.) integráns részei a képviseleti folyamatnak.
Ez a képviseletelméleti perspektíva lehetőséget ad arra, hogy a társadalomtudományok „affektív fordulatát” követve újragondoljuk az érzelmek szerepét a képviseleti folyamatban. A konstruktivista alapállásból egyenesen következik, hogy az érzelmeknek központi szerep jut a képviselt csoportok identitásának és a választók preferenciáinak kialakításában, ennek a megformálásnak pedig szükségképpen van testi-fizikai kontextusa is. Mindez szépen összecseng azokkal az érzelemfelfogásokkal, amelyek szerint az érzelmek nem irracionálisak, van gondolati, kognitív tartalmuk: értelmezési perspektívákat nyitnak a valóságra, vagy, ahogy a filozófus Martha Nussbaum írja, sűrített ítéletekként funkcionálnak. Ugyanakkor vannak affektív, testi-fizikai vonatkozásaik is (egy banális példával: a szégyentől elvörösödünk), a kognitív tartalom pedig állandó interakcióban áll ezekkel a meghatározatlanabb testi-fizikai állapotokkal. A szakirodalom találó metaforájával: a konkrét érzelmek mintegy „fűzőként” adnak konkrétabb jelentést ezeknek az állapotoknak. Például, egy nagygyűlésen a tömeg együttes mozgása és skandálása által kiváltott intenzitás-érzetet a szónok beszédében „befűzheti” remény- és örömteli, de akár dacos és felháborodott üzenetekbe is, konkrétabb gondolati tartalmat adva azoknak. Ezek az üzenetek pedig visszahatnak a rendezvény intenzitására és a tömeg mozgására, szinkronizálódására.
A politikai képviselők tehát nem pusztán szavakkal és szimbólumokkal, hanem a tömeg térben való elrendezésével, szinkronizálásával és mozgatásával is formálják választóközönségüket, az érzelmeknek pedig mindkét dimenzióban kulcsszerep jut.
Kutatásunk során ebből az elméleti perspektívából, a performanszelemzés és az etnográfia módszertani eszközeivel vizsgáltuk az érzelmek szerepét a politikai képviselet magyarországi kontextusában, konkrétan Orbán Viktor és Magyar Péter néhány fontosabb 2024-es kampányperformanszában. Bár a politikusok soha nem egyetlen érzelemmel, inkább érzelmi repertoárokkal dolgoznak, az egyes performanszokban kiemelkednek domináns érzelmek. Orbán esetében a kampány során fokozatosan vált ilyenné a félelem evolúciós formája, amely az egyén fókuszát saját fizikai túlélésére helyezi, és amelynek tárgyaként a miniszterelnök az ukrajnai háborút és annak lehetséges továbbterjedését jelölte meg. A kapcsolódó szakirodalmak egyik alapvető állítása, hogy a félelem összefonódik a túlterheltség érzetével: azzal, hogy közeledik felénk valami, ami felett nincs kontrollunk, és ez a túlterheltség-érzet ágyaz meg a biztonságot ígérő aktorokhoz (homogén identitáscsoport, erős politikai vezető) való menekülésnek. Az Orbán Viktor 2024. június 1-jei, Békemenetet követő beszédét megelőző színdarab szemléletesen illusztrálja ezt a folyamatot: utóbbi nem csak a Békemenetről érkező közönség képzeletét kísérelte meg túlterhelni az összevágott apokaliptikus költői képekkel (illetve Orbán beszédében a háborús halál módozatainak részletezésével), hanem érzékeiket is audiovizuális stimulusokkal (a színpadon jajveszékelő gyermekek, rikácsoló színésznő, a színpadon összevissza lökdösött és vonagló színész). Ez a szimbolikus és érzékelési túlterhelés alapozta meg a képviseleti viszony Orbán által felvázolt képét: a nyugodt, tapasztalt államférfi (képviselő) megóvja a védtelen egyéneket (képviseltek) a háborútól, amennyiben felhatalmazzák arra a választáson, hogy értük és helyettük cselekedjen. Szintén kulcsfontosságú a félelem evolúciós formájáról szóló filozófiai irodalmak alapján, hogy ez az érzelem, mivel az egyéni túlélésre fókuszál, nem kreál közösséget, erre a célra más érzelmekkel kell azt kiegészíteni, mint a dac, a felháborodás, vagy a büszkeség, csak hogy az orbáni repertoárból hozzunk példákat. A közösségkreálás központi eleme lenne az együttmozgás, a tömeg aktivizálása és szinkronizálása – az evolúciós eredetű félelem azonban éppen, hogy ez ellen hat. Szemléletesen illusztrálja a félelem demobilizáló hatását Orbán egyik politikai hirdetése a kampány végéről, amely egy szűkebb körben elmondott kampánybeszédén készült felvételeket mutat, ahol a közönség sok tagja aggodalmas tekintettel, mozdulatlanul, jellegzetes védekező pozícióban, karba tett kézzel hallgatja a szónokot.
Szemben Orbánnal, Magyar performanszaiban a domináns érzelem a remény, pontosabban annak politikai formája volt. Ennek gondolati tartalma, hogy az erősebb ellenféllel szembeszállni nem irracionális, mivel az egyéni képességek kombinálása előre nem látható eredményeket hozhat. Az így értett remény, szemben a félelem evolúciós formájával, közösségi érzelem, amely alkalmas csoportképzésre. Ennek volt erőteljes szimbolikus megjelenítése a Hősök terén június 8-án tartott nagygyűlés videója, amelyen az egymást döntő dominók sora vezetett végül a narancsszínben ábrázolt parlament nemzeti színűvé válásához. De a remény kognitív tartalmának szimbolikus közvetítésében ugyanúgy kulcsszerepet játszottak a Magyar által használt dinamikus metaforák (áradó folyó, kémiai reakció, növekedés) is. Ezek a kognitív elemek pedig a testi-fizikaiakkal kölcsönhatásban formálták a résztvevőket Magyar március 15-i és június 8-i gyűlésein: a tömeg aktivizálása, bevonása közös, karaoke-jellegű énekléssel és mozgással, a kézfogós rituáléval, a tömegből érkező skandálások felkapásával, mind-mind annak a lelkesültségérzetnek az erősítésére irányultak, amelyet a szakirodalmak általában a reményhez társítanak. Szemben a védtelen állampolgárokért és egyben helyettük cselekvő tapasztalt államférfi orbáni imázskonstrukciójával, Magyar – Nussbaumtól kölcsönözve – a „rendíthetetlen, hős iskolásfiú” figuráját játszotta el performanszaiban (képviselő), aki másokat, ez esetben az elit által cserben hagyott és elnyomott nemzetet (képviselt) aktivizálva, közös cselekvést katalizálva, sikerrel harcol a túlerőben lévő ellenféllel szemben. Ez a szerep jól bevált eszköz a remény felkeltésére.
Az itt röviden összefoglalt vizsgálatok szemléletesen illusztrálták, hogy különböző érzelmek különböző funkciókat láthatnak el a képviselet folyamatában: míg a remény alkalmas csoportképzésre, és aktivizáló hatása miatt bátorítja a kérdezést és az interakciót (például Magyar Discordos performanszaiban), addig az evolúciós eredetű félelem a leginkább más csoportoktól való elhatárolódást indukálhat (amennyiben azokat a félelem tárgyához társítja a beszélő), illetve a képviselő tetteivel szembeni kritika felfüggesztésére sarkallhatja a képviselteket azáltal, hogy a közvetlen túlélést helyezi fókuszba. Ahogy a fentebbiekből is látható, a két érzelem másféle képviseletfelfogás felé mutat: a félelem a képviselőnek kvázi szabad mandátumot, „biankó csekket” ad, amíg a képviseltek legalapvetőbb érdekét, esetünkben túlélésüket, garantálja; míg a remény egy interaktívabb és reszponzívabb képviseleti forma felé mutat, ahol nagyobb tér nyílik a képviseltek részvételére és a képviselő ellenőrzésére.
Hogy ezek az érzelmek miként illeszkednek a politikusok szélesebb érzelmi repertoárjába, illetve, hogy mennyiben alakulnak át képviseleti vonatkozásaik tárgyuk esetleges megváltozásával (például, ha az egyéni túlélést fenyegető háború helyére valami olyasmit helyezünk, amelyért lehetséges közös félelem, például a demokráciát vagy a nemzeti kultúrát), további kutatások kiindulópontjaiul szolgálhatnak.
Szerző: Illés Gábor.
A blogposzt alapját képező, jelenleg nemzetközi folyóiratnál elbírálás alatt álló tanulmány Baranyai Artúr és László Tamás társszerzőségével készült.
A kutatás a Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-24 kódszámú Egyetemi Kiválósági Ösztöndíj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült. A kutatás az MTA Lendület programjának támogatásával, a PRiSMA – Political Representation in the Age of Social Media Lendület-kutatócsoport keretében készült (LP2024-2/2024).